A kötelező "nagy pillanatok a vitákon" poszt

Jellemző módon, talán csak Gerald Ford ostoba elszólását leszámítva, a jelentős, évtizedek múlva is számon tartott „nagy pillanatok” közül egyik sem a jelölt tudásáról árulkodik. Ne számítson senki gyönyörűen felépített érvelésekre, elegáns támadásokra, szívszorító beszédekre és felemelő gondolatokra. Inkább olyasmire kell készülni, hogy "úúú, azta, de szarul néz ki Nixon!".

Gerald Ford elképesztő tudatlansága világról 

Kezdjük akkor a sort Nixon alelnökével, aki főnöke lemondása után került az elnöki székbe, és 1976-ban Jimmy Carter igyekezett onnan kitúrni. Ez volt az első elnökjelölti vita 1960 óta. És Fordnak sikerült is nagy marhaságot mondania. Azt, hogy márpedig Kelet-Európában nincsen Szovjet megszállás, Moszkvának nincsen beleszólása az ottani eseményekbe, és még jól ki is hangsúlyozta: "There is no Soviet domination of Eastern Europe." Majd, amikor az egyik meglepett újságíró erre rákérdezett, még fokozta is, és kijelentette, a lengyelek és a románok biztosan nem érzik úgy, hogy szovjet nyomás alatt lennének. (de Ford vesztét nem ez, hanem a Nixon-évek okozták)

 
Ronald Reagan félmondattal elintézi Jimmy Cartert 

Évtizedes színészi tapasztalatokkal a háta mögött Reagan alapból jobban játszotta a „hogyan tűnjünk minél elnökibbnek” játékot, mint fura/félszeg (és elnök) ellenfele, akinek támadását egy laza félmondattal sikerült hatástalanítania. „There  You go again” (nagyjából: Már megint kezdi) kezdte válaszát. Válaszát, amire már senki sem emlékszik, és valószínűsítem, 1980-ban sem maradt meg más, csak az a félmondat. (Az egy héttel a választások előtt tartott vitának, és így Reagan válaszának már nem volt nagy hatása magára a választásra)

 

Ronald Reagan poénja Walter Mondale ellen

Reagan ismert volt arról, hogy nagyszerű a humorérzéke, kitűnően tud vicceket mesélni és poénokkal elütni kényes kérdéseket. Ezt bizonyította 1984-ben. Legendássá vált egysorosát a második vitán dobta be, miután kérdések merültek fel korával (73) és szellemi/fizika frissességével kapcsolatban. Reagan erre kijelentette, nem hajlandó kérdés csinálni az életkorból, és nem használja ki politikai célokra ellenfele fiatalságát, és tapasztalatlanságát. Még Mondale is nevetett. Reagant nem hiába nevezték „Teflon elnöknek”, akiről minden politikai támadás és botrány lecsúszik. (Reagan hatalmas előnnyel nyert, Mondale csak saját államát, és a fővárost tudhatta magáénak.)

 

Michael Dukakis elcseszett halálbüntetéses válasza

1988-ban a demokrata jelölt egy lelketlen válasszal megerősítette az emberekben már élő gyanút, hogy egy szívtelen technokratával állnak szemben, akibe nem sok emberi érzés  szorult. A téma a halálbüntetés volt. Azt kérdezték, támogatná-e a kivégzést, ha valaki megerőszakolná és megölné feleségét. Igazi szemét hatásvadász kérdés, amire azonban csak érzelemmentesen felmondta szokásos halálbüntetéses válaszát, teljesen figyelmen kívül hagyva a feleséggyilkolós részt. (Dukakis végül elbukta a választást, de ez csak egy pillanat volt azok közül, ami vereségéhez vezetett)

 


Al Gore kemény

Azon kevés évek egyike volt a 2000-es, amikor a viták tényleg befolyásolták a végeredményt. Al Gore úgy állt fel George W Bushsal szemben, hogy mindenki arra várt, felmossa a republikánussal a padlót, de pont az ellenkezője történt. Hiába volt nagyon felkészült, és tartalmilag pontos, testbeszéde, és folyamatos sóhajtásai nem tették szimpatikussá (hanem tudálékos sznob pöcsfejjé) . Amikor pedig megpróbálta megfélemlíteni Busht azzal, hogy keménylegény stílusban odapattant mellé, ő egy laza „szia, hogysmint?” biccentéssel röhejessé tette az egész kísérletet. 

Számítanak-e az elnökjelölti viták?

Ma este elnökjelölti vita. Már csak az a kérdés, hogy a viták úgy általában számítanak-e. Mert ez bizony több mint fél évszázaddal az első, 1960-as vita után sem teljesen egyértelmű. Ezt jelzi az a sok cikk is, amelyek ezzel a kérdéssel kapcsolatban árasztották el a sajtót. A konszenzus? Az, hogy nem számítanak; illetve mégis számítanak, de annyira nem, hogy önmagukban változást okozzanak a végeredményben; illetve nagyon ritkán mégis lehet döntő hatásuk, de ez nem jellemző. Szóval számítanak is, meg nem is. Mátyás király büszke lenne.

A közvélemény-kutatók adatai szerint a vitáknak nincsen meghatározó hatásuk a választási eredményre. 1960 óta csak két esetben mértek értékelhető változást az egyik jelölt javára: 1960-ban, amikor Kennedy négypontos előnyt szerzett Nixonnal szemben, és 2000-ben, amikor a viták után Al Gore nyolcpontos előnye eltűnt, és végül négy pontos hátrányba került George W. Bushsal szemben.

Ami nem jelenti azt, hogy a viták nem lehetnek fontosak, csak azt, hogy a nagy hatás egyáltalán nem valószínű. A legtöbb, amire számítani lehet, hogy az egyik jelölt népszerűsége egy picit emelkedik. Nyerésre pedig nem készülnek. Inkább arra, hogy ne veszítsenek, ami pedig gyakorlatilag szinte csak akkor lehetséges, ha mondjuk leesnek a színpadról. És győztes viták sem garantálnak semmit: John Kerry 2004-ben mindenki szerint megnyerte csatáit Bushsal szemben, végül mégis elveszítette a választást.

Igazi hatás akkor lehet a végeredményre, ha az egyik jelölt csinál, vagy mond valami olyasmit, ami megerősíti a róla már korábban kialakult negatív képet. De még ebben az esetben is, a viták önmagukban nem döntőek. És még valami: az, hogy mit mondanak a jelöltek, teljesen másodlagos. A lényeg az, hogy milyen benyomást keltenek a tévénézőkben.

Vihar előtti csend

A szerda esti vitára készüléssel van elfoglalva az amerikai politikai élet, és a sajtó, így nem nagyon történnek dolgok mostanában a kampányban. A vitát mindenhol „döntőnek” tartják, és bár nehezen emlékszem vissza arra mi volt négy éve, most mintha tényleg sokkal nagyobb lenne a várakozás. Valszeg ez annak is köszönhető, hogy most először fog megjelenni egymás mellett a két jelölt, és Obama utoljára négy éve vitázott bárkivel is, Romenynak pedig nagyon úgy tűnik ez az utolsó lehetősége. És még az is lehet, hogy Romneynak van egy halvány esélye arra, hogy tényleg szorossá tegye a versenyt. 

A republikánusok a szerdai vitára egy frissen elindított weboldallal készülnek, ahol Obama be nem teljesült ígéreteit sorolják fel, amelyeket a 2008-as vita alatt mondott el. Gondolom Romney ebből fog csemegézni, amikor szembeszáll az elnökkel. A demokraták mindenesetre nagyon készülnek erre, és arra számítanak, hogy jó sok konkrét adat és tény fog elhangzani. 

Miközben Obama a vitára készül, a választás kimenetele számára fontos ingaállamokat massachusettsi demokrata politikusok lepik el, hogy az államot egykor kormányzóként vezető Romney teljesítményét alázzák. Közben a demokratákkal szövetséges szakszervezetek is nekilendültek, és a „47százalékos” kijelentéssel ütik Romneyt, folytatva a „kőgazdag pénzember nem érti az átlagemberek problémáit” támadást. A várakozások szerint a meghatározóvá vált „47 százalék” jó sokat fog szerepelni a vitán is, és Romney készül is rá. Közben az ingaállamokban jó sokat megy az alábbi, igencsak erősre sikeredett Obama-kampányfilm.

Az Obama kampány közben egy újabb „kínai” reklámmal ütiRomneyt, azzal vádolva őt, hogy éhbérért dolgoztatott kínaiakon keresett pénzt, valamint, hogy amerikai munkákat vitt Kínába, hogy befektetői minél nagyobb profitot szakítsanak. Obamáék már több hónapja verik ezzel a vádat a republikánus jelöltet. Természetesen féligazságokkal és csúsztatásokkal teli reklámokban, legalábbis a tényellenőrzők szerint. 

Egyre inkább úgy tűnik, hogy Romneyék rést látnak Obama külpolos páncélján (vagy ők is úgy látják, hogy mégsem a gazdaság lesz a fő kérdés, ami eldönt mindent) az amerikai nagykövetségek elleni támadások miatt, és külpolitikai és nemzetbiztonsági kérdésekben is támadásba lendültek. Paul Ryan Iowában kampányolva ütötte az elnököt, gyengének nevezve Obamát, aki nem képes megvédeni az Egyesült Államok érdekeit és érvényesíteni akaratát, valamint Izraellel szemben is ellenséges. Romney pedig egy Közel-Kelettel foglalkozó véleménycikkel kezdte a hetet a Wall Street Journalban, amiben azzal vádolja Obamát, hogy feladta az Egyesült Államok vezető szerepét, és csak sodródik az eseményekkel, ahelyett, hogy formálná azokat. Kár, hogy bár a cikk címében „új hozzáállást” ígér, semmi újat sem nyújt, csak a hívószavakat. Talán jövő héten többet is elárul, amikor egy hosszabb beszédben akar foglalkozni a külvilággal. 

Aztán persze az is lehet, hogy a hét legnagyobb hatású eseménye mégsem a vita lesz, hanem a legújabb munkanélküliségi adatok, amiket pénteken hoznak nyilvánosságra.